Információk, érdekességek

Lelki és mentális okok a betegségek mögött

2024. május 31.

A holisztikus szemléletet követve érdemes tudatosítanunk, hogy a fizikai test táplálása és karbantartása mellett ugyanilyen fontos az érzelmeinket, a lelkivilágunkat és a gondolatainkat is megfelelően gondozni. Hiába a tökéletesen egészséges test, ha valaki rideg vagy egyenesen gyűlölködő magatartást tanúsít másokkal szemben, ha képtelen az érzelmeinek megélésére a kapcsolataiban, vagy nem tud megbocsátani egy régóta dédelgetett sérelmet. A negatív érzelmek, mint a harag, a neheztelés, az önvád, a félelem, a szorongások, az aggodalmak valós romboló hatást gyakorolnak nemcsak lelki, de hosszú távon testi egészségünkre is, csakúgy, mint a negatív gondolatok, a sajnálkozás, az ítélkezés.  

A betegségek az esetek nagy többségében éppen amiatt fejlődnek ki, hogy a tünetek révén ráirányítsák a figyelmünket egy-egy ilyen téves érzelmi vagy gondolati beakadásra, ismétlődő mintára, amelyet szükséges lenne elengednünk, megváltoztatnunk.

A betegség sokszor egy sajátos hibajelzés – a lélek üzen a testen keresztül, hogy valami nem stimmel. A fizikai tünet gyakran azt jelzi, hogy egy érzésnek, gondolatnak, egy szükségletnek, önmagad egy aspektusának, részének nem adtál elég energiát, nem figyeltél rá oda kellő mértékben. A „hiba” tehát nemcsak a testben lehet, a lelki, emocionális vagy mentális tényezők ugyanúgy képesek testi tüneteket eredményezni, mint a fizikai test meghibásodásai. A betegség egyfajta felhívás, hogy ideje visszatérnünk az egységbe. Ideje helyreállítani a rendet, az egész-ségünket. Ideje változtatnunk azon, mit gondolunk önmagunkról, hogyan érzünk önmagunkkal, másokkal kapcsolatban, milyen mintákkal, értékrendszerekkel azonosítjuk magunkat.

Hogyan gondoljuk magunkat betegre?

Vagyis, hogyan lehetséges a gondolatainkkal, az érzelmeinkkel megbetegíteni önmagunkat? Bár ez elsőre elég abszurdnak tűnik – ki akarná magát szántszándékkal megbetegíteni? –, de ha elfogadjuk, hogy a gondolataink és az érzelmeink is egy bizonyos mennyiségű energiatöltettel bírnak, akkor nem nehéz elképzelni azt sem, ha gyakran gondolunk valamire, azzal egyre jobban megerősítjük azt az adott dolgot vagy eseményt, egyre erősebb lesz a rezgése, míg el nem kezd konkrétan megvalósulni az életünkben. Ez természetesen a folyamat leegyszerűsített sémája, de a lényeg ez: aminek figyelmet, energiát adunk, amivel kapcsolatban erős érzelmeket vagy gyakori gondolatokat táplálunk, az nagyobb valószínűséggel megjelenik az életünkben, mint amivel nem foglalkozunk.

Ha például a családunkban minden anyai ági nőrokonunknak mellrákja volt, valószínűleg sokat gondolunk erre a témára, elég sokszor találkoztunk vele a közvetlen környezetünkben ahhoz, hogy a mellrák „rezgése” jelen legyen a gondolatainkban. Lehetséges, hogy ehhez valóban társul egy „genetikai” hajlam, ám ha ezt folyamatosan megerősítjük a mellrákra irányuló gondolatainkkal és esetleg még erőteljes érzelmeket, például félelmet is táplálunk azzal kapcsolatban, hogy talán nálunk is diagnosztizálják, emiatt rendszeresen keressük a csomókat a mellünkben, rettegve attól, hogy találunk is  – mindez összeadódva már elég erős „energiacsomagot” jelent ahhoz, hogy valóra váltsuk a félelmeinkkel (nagyon erős érzelmi energia!), a negatív gondolatainkkal felerősített örökletes hajlamunkat.

A lelki zsarolás háttere

2024. május 22.

A lelki zsarolás főleg a nők művészete. Azért nevezem művészetnek, mert művészi szinten tudjuk művelni, mi nők. A férfi először észre sem veszi, hogy zsarolva van, mire észbe kap már késő. Addigra eltűntek mellőle a barátok, lemondott a hobbijáról, otthonról már csak a feleség engedélyével mehet el. Sok esetben még a családjától is el van tiltva, hiszen az anyós úgyis csak telebeszéli a fejét. Egy szóval jellemezve a férfiből papucsférj lett.  

Rövid idő elteltével aztán párja éppen azt veti a szemére, ami ellen eddig küzdött. Hogy nem határozott férfi.

Miért van szükség lelki zsarolásra? Talán az önbizalomhiányunk miatt. Esetleg a társfüggőség miatt, bár félig-meddig az is az önbizalomhiányra épül. Félünk attól, hogy ha párunk távol van tőlünk, akkor távollétében találkozni fog valakivel, aki jobb nálunk. Ezért kontroll alatt szeretnénk tartani a helyzetet, és párunkat. A lelki zsarolás főleg a férfiak felé irányul, ők kevésbé élnek ilyen és ehhez hasonló eszközökkel. Náluk leginkább a féltékenység dominál.

Számos módja lehet a lelki zsarolásnak. A legkegyetlenebb, amikor az egyik fél öngyilkossággal fenyegetőzik. Ezzel rendkívüli módon tönkre lehet tenni a másik ember életét. Az ugyanis állandó rettegésben él, hogy társa – vagy már csak volt társa - mikor hajtja végre tettét. Aki valóban öngyilkos akar lenni, az általában nem fenyegetőzik vele. Az csendben készül rá, és csendben megteszi. Másrészről, aki valóban komolyan gondolja, az akkor is megteszi, ha ezzel befolyást gyakorolhat a másik félre. Sok ember él azzal a bűntudattal, hogy párja öngyilkossága az ő lelkén szárad. Ez nem így van. Aki öngyilkos hajlamú, az mindentől függetlenül el fogja követni a tettet. Akkor is, ha párja elmegy, és akkor is, ha marad.

Pillangótánc

2024. május 19.

Késő este egyedül sétálok az utcán. Pár pohár bor után másra sem vágyom, mint kint lenni az éjszaka kellemesen hűvös levegőjén, s csak menni, menni, amerre visz a lábam. Folynak a könnyeim az arcomon. Szinte reszketek a sóvárgástól. Bármerre nézek, mindenhol pillangókat látok. A lámpaoszlopok tetején, az üzletek kirakataiban, a házak ablakaiban, az aszfalt pocsolyáiban, az autók fényeiben, a fák árnyékaiban, a szökőkút szobrain. Mindenhol ott vannak. Bármennyire is gyönyörűek, borzasztóan kínoznak. Szeretném, ha hagynának egy kicsit megnyugodni. Szeretnék egyedül lenni. Tiszta fejjel gondolkozni. Egyszerre üldözöm a pillangóimat, és menekülök előlük. Azt akarom, hogy vagy hagyjanak békén, vagy engedjék, hogy táncolhassak velük. Őrület, hogy bármit csinálok, mindenhova követnek. Szenvedek az érzéstől, amit okoznak. Meggyötrik a testem és a lelkem.

Pillangótánc… Tudom, hogy csak egy illékony tünemény. Egy gyönyörű pillangóhoz hasonló érzés, mely váratlanul meglátogatja kedvesét. Incselkedve repked körülötte. Szemtelenül bújócskázik. Aztán egyszer csak végleg nyoma vész. Kiismerhetetlenül járja táncát. Olykor megmutatja magát teljes pompájában, olykor viszont elrejtőzködik szemérmesen. Élvezi, ha csodálója meglesi őt. De a tolakodó közeledést nem szereti. Ha pedig üldözőbe veszik, biztosan elmenekül. Pillangótánc… Ez a titokzatos érzés teljesen összezavar. Van, hogy borzasztóan kínoz. S van, hogy eláraszt gyönyörűségével. Próbáltam megfejteni titkát. Szétbontottam a legapróbb összetevőkre. A külső megjelenés, a gondolatok találkozása, az érzelmek felébresztése, a fizikai vonzalom. De rá kellett jönnöm, nem lehet ezeket különválasztani. Minden szintetizálódik egy nézésben, egy mosolyban, egy mozdulatban, egy érintésben. A szavak még sokszor inkább ártanak, csak összezavarják valódi szándékainkat.

Pillangótánc, milyen csodás érzés… Törékeny, rebbenő, megfoghatatlan tünemény. Két ember által teremtett varázslatos pillanat. Mintha lelkeink kapaszkodnának össze egy pillanatra. Megteremtve együtt egy leplezetlen gondolatot. Egy gondolatot, mely talán megrészegítve vad tettre késztet. De az is lehet, hogy csak a fantázia könnyű szárnyú szellőjeként borzongat meg egy pillanatra. Művészet a pillangótáncot együtt járni. A bátortalanság ugyanúgy agyonvágja a szép érzést, mint a tapintatlan hajsza. Nagyon kifinomultnak kell lennünk. Tilos a kényelmes kívülálló szerepében maradni, vagy csak játékból provokálni. Ha hajszoljuk, ha megrendeljük, ha túl olcsón akarjuk, ha ellopjuk, elérhetetlen délibáb marad. A megszokás unalmába süppedve észrevétlenül elillan. Kötelességből vagy elvárásból művelve is menthetetlenül tovatűnik. Viszonzás nélkül pedig kínzó rögeszmévé válik. Az egyetlen helyes irány, teljes egészében fogadni és hálás szívvel kiélvezni tünékeny mámorát. Úgy szeretném, ha megszelídülnének a pillangóim! Ha nem cikáznának összevissza, hanem előlibbennének, amikor csak hívom őket, szárnyaikat szépen, nyugodtan tárogatva. De be kell látnom, ők szabadok és irányíthatatlanok. Most is, alig, hogy észrevettem őket, már tova is tűntek. Hiába várok rájuk, nem tudom, valaha visszatérnek-e hozzám. „Miért ilyen kegyetlenül véges ez az érzés!?” – bárcsak tudnám.

Párkapcsolat - áldozat vagy anyaszerepet játszol?

2024. május 16.

Hogyan tudunk véget vetni a válások növekedésének és a boldogtalan kapcsolatok gyarapodásának? A válasz egyszerű: mi nők érzékeljük az újfajta energiákat, és ezek nálunk tudatosodnak először.  

Először nézzünk meg két szerepet, amit leginkább játszani szoktunk kapcsolatainkban.

Amit mi nők szeretünk „elkövetni”, az az, hogy párunkat a második gyermekünkként kezeljük, anyja helyett anyja próbálunk lenni. Hányszor hallom nőktől: „Nekem 2 gyerekem van, a gyerek meg a férjem.” Sajnos így is kezelik a párjukat. Gyermekként. Ilyenkor mindent megcsinálunk helyette, nem merünk rábízni feladatokat, mert azt gondoljuk, csak mi tudjuk azt elvégezni, ő úgysem képes jól megcsinálni. Emlékeztetjük, hogy jól öltözzön fel, mert hideg van és megfázik, hogy ne felejtsen el tejet önteni a kávéjába, merthogy úgy szereti, ha pedig azt mondja, hogy nem éhes, visszakérdezünk még legalább háromszor, hogy „biztos?”.

Másik kedvenc játszmánk az áldozatszerep. A kapcsolat elején még esetleg hagyjuk, hogy párunk főzzön, elmosogasson, kivigye a szemetet stb. Később viszont átvesszük tőle ezeket a munkákat, azzal a felkiáltással, hogy: „Hagyd csak, majd én megcsinálom!”. Aztán egy idő múlva elkezdünk panaszkodni, hogy párunk lusta lett, nem segít semmit a háztartásban, és mindent nekünk kell csinálni. Ha felfedezted magadon ezeket a „tüneteket”, akkor valószínűleg egy áldozatszereppel azonosulsz, amit valakitől át is vehettél a családi rendszeredből. Az állandóan panaszkodó, magukat sajnáltató hölgyek többsége ebben „szenved”.

Egyén a közösség ellen – Társas dilemmahelyzetek

2024. május 12.

„Ti mind egyéniségek vagytok!” – mondja a címszereplő a Brian élete című Monty Python-filmben, mire a tömeg egyszerre kiáltja: „Igen, mi mind egyéniségek vagyunk!” Pedig tényleg. És ennek megfelelően hajlamosak vagyunk egyéni (és rövid távú) érdekeinknek megfelelően cselekedni, akkor is, ha ez hosszabb távon már nem jó a közösségünknek, így persze nekünk sem.

A társas dilemmák tehát olyan helyzetek, amikor az egyén és a csoport vagy közösség érdekei ütköznek, és ami egyénileg mindenkinek jobb lehet (vagy legalábbis annak tűnik), az hosszabb távon mindenkinek rosszabb lesz. Erre egy ma már klasszikus példa Hankiss Elemér Társadalmi csapdák című könyvéből a „közlegelők tragédiája”. Az eredetileg Garrett Hardin amerikai ökológustól származó példázatban adott egy legelő, mely tíz tehenet képes eltartani, azaz tíz gazda egy-egy jószágát. De egyszer csak az egyik gazda kihajt még egy tehenet, így mindegyiknek kevesebb fű jut, és kevesebb tejet adnak. Csak az a gazda jár jól, aki két tehenet legeltet, mert neki így is több teje lesz. Erre aztán a többiek is elkezdenek két állatot kihajtani a legelőre, egész addig, míg végül mindenkinek kevesebb teje lesz, mint eredetileg, azaz bár mindenki egyénileg akart jobban járni, végül együtt jártak rosszabbul. (Ezt a fajta problémakezelést, vagy inkább problémagenerálást hívják a matematikában mohó algoritmusnak.)

Azaz a társas dilemmákban jellemzően a közjó ütközik az önérdekkel, és az önérdek mentén a szereplők elkezdik nem betartani az addigi megállapodásokat. Így ezek a dilemmák igazából társas csapdahelyzetek, melyekből néha igazán nehéz kilábalni.

Az önzés lélektana

Nyilvánvaló, hogy az ember létezéséhez hozzátartozik némi természetes önzés, hiszen evolúciósan, de a mindennapokban is szükség van rá a túléléshez, legyen szó az iskolai, munkahelyi előrejutásról, vagy épp a párkapcsolatok dinamikájáról. Ugyanakkor persze az altruizmusnak, vagyis önzetlenségnek ugyanúgy vannak előnyei. Hiszen ha az egyén képes mások érdekében is cselekedni, ezt elvárhatja a többiektől is, azaz kialakulhat egy olyan csoportszolidaritás, mely szintén segít a túlélésben. Egyszerűen arról van szó, a mindennapokban az is fontos, hogy ne csak a saját érdekeinket nézzük, de adott esetben számíthassunk mások segítségére is, hisz időnként erre mindannyian rászorulunk.

Így aztán a társas dilemmákban is megjelenő önzőség egyfajta rövidlátásként is értelmezhető, mert hosszabb távon az önző módon viselkedő érdekeit is sérti. Ha egyvalaki jobban akar járni, mint a többiek (lásd a közlegelők példáját), azt még elviseli a közösség, de ha épp az önzésből kiindulva, mindenki jobban akar járni, akkor azt már nem, vagy csak nagyon nehezen.

Önzőnek lenni tehát értelmes és természetes viselkedés, de csak bizonyos határok között, ezért kellenek a szabályok és a megállapodások. Mint Thomas Hobbes angol filozófus is megállapította: természeti lényként az ember embernek farkasa, ami viszont mindenkinek rossz, mert ugyan én bármit megtehetek a szomszédommal, de cserébe ő is velem. Így aztán az emberi társadalmak hajnalán szabályokat kellett hozni (meg egy „főhatalmat” magunk fölé emelni), hogy az emberi önzés ne legyen korlátlan, és ne vezessen korlátlan erőszakhoz. Vagyis a közjó helyett a kontrollálatlan „közrosszhoz”.