


Információk, érdekességek
Az elfojtott sírás és az asztma
2018. január 27.
A bibliai teremtéstörténetben Ádám a földnek porából (anyagból) gyúrt lényből az isteni lehelet hatására vált érző, gondolkodó emberré. Emberi létünk első önálló cselekvése a légzés: amikor az újszülött világra jön, legelőször is lélegeznie kell. De ez az utolsó életműködésünk is: a haldokló "kileheli a lelkét".
A légzés és a lélek, a szellem az emberi gondolkodásban – és így a nyelvekben is szoros kapcsolatban áll egymással. A magyar nyelvben a lélek – lélegzet egyértelműen mutatja ezt az összefüggést, ami szinte valamennyi nyelvben megtalálható. Latinul lélegezni spirare, a szellem pedig spiritus, angolul, németül az inspirationegyszerre jelent belégzést és ihletet, sugallatot (ebben az értelemben a magyar nyelv is átvette az inspiráció szót) Görögül a psziché mind lelket, mind leheletet jelent. A hindu atman jelentése: lélegezni. A hinduk azt az embert, aki elérte a tökéletességet Mahatmának nevezik (pl. Mahatma Gandi) ami emelkedett lelket, de egyúttal nagy lélegzetet is jelent.
A légzés és az érzelmek kapcsolatára is számos köznapi nyelvi fordulat utal. Ijedtünkben, félelmünkben elakad a lélegzetünk; visszafojtott lélegzettel hallgatjuk azt, ami nagyon fontos a számunkra, és igazán megérint minket, szívdobogva figyeljük a lélegzetelállító mutatványt. A tanulni vágyó szinte magába szívja a tudást. Szorongató, nehéz helyzetekben, konfliktusszituációban szinte fojtogató a légkör.
Az asztmát sokan az elfojtott sírás kifejeződésének tartják. Mivel a sírás nem megengedett, a hörgők, a tüdő jajgat, bömböl a beteg helyett. A sírás elnyomása a kisgyermekkorban fejlődik ki, akkor, ha az anya elutasította, sőt büntette a gyerek sírását, vagy épp ellenkezőleg túlságosan szívére vette, vagy meg is rémült tőle. Az asztmás beteg a roham alatt lélegzetével együtt érzéseit is visszafojtja.
Másrészt sok betegnél az önállóságra való törekvés, az autonómia-igény egyszerre van jelen a gyengédség, védettség iránt vággyal; s ez az ellentét belső konfliktust okoz. Az asztmás betegnek gyakran súlyos problémája van a kéréssel, elfogadással is. Jó ember, aki szinte mindig, erején felül adni akar. Kapni, elfogadni azonban nem tud, nem mer. Más személyekkel való kapcsolatában az empátia, a beleérző képesség jellemzi, még konfliktusaiban is hajlamos túlzottan figyelembe venni a másik szempontjait – szinte azonosul velük – ezért gyakran nem képes az önvédelemre.
Lilla történetében szinte valamennyi tényező együtt megtalálható.
Lilla (45 éves) grafikus volt, főleg gyermekkönyveket illusztrált. Nagyon szerette a gyermekeket – bár saját gyereke nem volt – iskolákban szívesen vezetett művészeti szakköröket. Nemcsak rajzolni tanította a gyerekeket, hiszen verseket is írt és nagyon szépen énekelt. Bár nemegyszer anyagi gondjai voltak, a szakkörökért sohasem fogadott el honoráriumot, azt mondta, elég neki a gyermekek szeretete, ragaszkodása. Azért keresett fel, mert gyermekkori asztmája kiújult, naponta többször volt súlyos rohama.
Lilla egy alföldi kisvárosban nőtt fel. Középső gyerek volt, de egyetlen lány a családban, ennek azonban csak hátrányát érzékelte. Anyja – egyébként kemény, szigorú asszony – bátyjával engedékeny volt, öccsét kényeztette, tőle azonban igen sokat követelt. Egyedül nevelte gyermekeit, (az apa a legkisebb fiú születését követően elköltözött) ezért igen sokat dolgozott. A háztartási feladatok nagyon hamar Lillára hárultak, a fiúk alig segítettek a „női” munkában. És anyja minden hibát, minden mulasztást keményen megtorolt, gyakran büntette, sőt meg is verte Lillát. Talán azért volt olyan kemény és könyörtelen, mert Lilla sosem sírt, és sohasem kért bocsánatot.
Lilla már kisgyermek korában asztmás volt. Mindenféle allergiát mutattak ki nála, porra, pollenre, de legfőképpen állatszőrre. Az érdekes csak az volt, hogy a város széli lakótelepen, ahol laktak, még a játszótér is betonból volt, Lilla mégis otthon fulladt. A tanyán, ahova nyáron nagyanyjához utazott, s ahol szinte minden idejét az állatok között töltötte, sosem volt rohama, és nem volt az apjánál sem, ahol pedig két hatalmas kuvasz volt a kedvenc játszótársa. Lilla egyébként is nagyon vonzódott az állatokhoz. Minden törött szárnyú madarat, kóbor macskát hazavitt, felhizlalta, meggyógyította őket, mindaddig, míg anyja – Lilla asztmájára hivatkozva – ki nem hajította az állatseregletet. Lilla persze nagyon szomorú volt, de megértette anyját, hiszen tudta ő, hogy lakótelepi lakásban nem lehet állatot tartani.
Pedig Lilla 10 éves korára kinőtte az asztmát. Az iskolában visszahúzódó, jó kislány volt, korán megmutatkozó művészi képességeit is csak kevesen értékelték. De nem is vágyott kitűnni, szeretett elrejtőzni a tömegben. Főképp saját álomvilágában élt. Így volt ez a középiskolában is. 17 éves korában súlyosan megbetegedett – vírusos szívizomgyulladást kapott – sokáig feküdt kórházban. A kórház után a hegyek közé, egy szanatóriumba küldték lábadozni. Itt nagyon jól érezte magát; sokat sétált egyedül az erdőben, fákat, állatokat rajzolt, tájképeket festett. Az erdőben ismerkedett meg Kálmánnal, a középkorú, jó nevű szociológussal, akinek a közelben volt nyaralója. Kálmán csodálta Lilla tehetségét, teljesen felnőttként, egyenrangú partnernek kezelte, kezet csókolt neki, magázta, soha egyetlen kétértelmű vagy félreérthető megjegyzést nem tett. Lilla hónapokig feküdt a szanatóriumban, ezalatt minden hétvégén találkoztak. Kálmán nagyműveltségű ember volt, Lilla itta a szavait. Művészeti albumokat, versesköteteket hozott magával Pestről. Festészetről, irodalomról beszélgettek. Lilla azt sem tudta, hogy nős, és egy 20 éves fia van. De ez nem is volt fontos, hiszen kapcsolatuk teljesen szellemi természetű volt. A szanatórium után leveleztek is, szigorúan csak hasonló témákról.
Miután Lilla – betegsége miatt magántanulóként – leérettségizett, Pestre ment tanulni a képzőművészeti főiskolára. Anyja ugyan nem akarta elengedni – azt mondta, festésből nem lehet megélni, mért nem választ inkább egy rendes szakmát, hiszen ügyesen varr, abból fényesen megélne, az ilyen főiskola csak úri bolondság, gazdagoknak való – Lilla azonban, Kálmán bíztatására, életében először a sarkára állt. Pesten gyakran találkoztak, színházba, koncertre, operába mentek. Mindez Lillának újdonság volt. Itt már zavarta, hogy Kálmánnak családja van, félt, hogy személye feldúlja a család nyugalmát, boldogságát. De a férfi meggyőzte: csak apai érzésekkel viseltetik iránta. És tényleg. Sosem közeledett másként.

Egy év múlva Kálmán felesége meghalt. Kiderült, hogy már évek óta súlyos beteg volt, csak Kálmán sosem beszélt erről. Egyáltalán, sosem beszélt magáról, legfeljebb a munkájáról, kutatásairól. Kálmán váratlanul, minden előzmény nélkül feleségül kérte Lillát. Azt mondta: „20 éves elmúltál, örökbe nem fogadhatlak, hadd vegyelek feleségül!” Lilla nem volt szerelmes – egyáltalán nem ismerte a szerelmet – de őszintén tisztelte, becsülte, szerette a férfit. Úgy érezte, rengeteget köszönhet neki. Ezért, a több mint 25 év korkülönbség ellenére, igent mondott.
A házasság hosszú évekig jól működött. Lilla ápolta a férfi idős édesanyját, megtanult angolul, cikkeket fordított férjének, gépelte, szerkesztette tudományos dolgozatait, rajzolta grafikonjait. Saját céljait háttérbe szorította. Kálmán szép karriert futott be, nemzetközi hírnévre tett szert, utazott, kongresszusokra járt. Kezdetben még bíztatta Lillát, fessen, rajzoljon, legyen saját kiállítása. Később egyre inkább lefoglalta minden idejét, s közben a szemére vetette, hogy tehetségtelen, nem vitte semmire.
Ahogy a férfi öregedett, egyre féltékenyebb lett. Minden percével, minden fillérjével elszámoltatta Lillát. Később, miután nyugdíjba ment és egyre betegesebb lett és inni is kezdett, a helyzet elviselhetetlenné vált. Többször meg is verte az asszonyt. Lilla úgy érzi, nem hagyhatja el a csaknem magatehetetlen, önellátásra képtelen öregembert. Hiszen ma már ő írja, állítja össze zilált kéziratokból Kálmán cikkeit is. S mindezért egyre gyakrabban verés a köszönet.
És ez nem elég, még a látszatot is őriznie kell. Csoda hát, ha gyermekkori asztmája visszatért?