Információk, érdekességek

Szerencsés vagyok, mert sok mindent megélhettem – Beszélgetés Charlie-val

2017. december 01.

Ikonikus hangszín, ikonikus dalok meglepő szövegkörnyezetbe ágyazva. 70 éves születésnapja alkalmából egy beszélgetés során próbáltuk megfejteni Charlie titkát. De szó szerint csak próbáltuk, mert még így, hatalmas sikerei tudatában is annyira szerény, hogy mindig vissza kellett terelgetni a beszélgetést saját magára, mert állandóan másokról, barátairól, pályatársairól mesélt. 

Horváth Charlie Liszt Ferenc-díjas énekes, dalszerző, tucatnyi különböző díj tulajdonosa (legutóbb a magyar zeneművészet kategóriában Regionális Prima Díj 2016), zenekari munkásság, szólókarrier – 34 önálló album és számtalan válogatásban való részvétel –, Eurovíziós Dalverseny, filmszerepek, külföldi fellépések szinte az egész világon.
Ötven év színpadi jelenlét „lecsupaszított” mérlege.

• Az évfordulók valahogy mindig arra késztetik az embert, hogy csináljon egy értékelést. A hetven életév, ebből ötve év a pályán gyönyörű, szép évforduló. Csináltál te is ilyen mérlegelést?

Szinte hihetetlen, mennyi minden történt ez alatt az idő alatt. Sajnos a barátok közül is – talán kettő volt vagy három – az egyik már elment, ő Somló Tamás. Legalább harminc könyv kellene, de nemcsak nekem, a kollégáknak is, hogy mindent megírjunk, amiket átéltünk. Hogy milyen korban születtünk, mi minden történt azóta és közben, mennyi mindent felvállaltunk. Abban az időben az úgynevezett kultúrpolitika irányította a zenészeket és döntötte el a sorsukat.

Én is ennek voltam a részese. Más világ volt akkor. Olyan, hogy menedzser a zenekar élén, még nem volt. Azt sem tudtuk szinte, hogy mitől működik ez az egész dolog. De élveztük, csináltuk, képeztük magunkat. Zenéltünk. Három-négy ember felvette a hangszerekre a pénzt, hogy meg tudjuk vásárolni, a szüleim voltak a kezesek, aztán nagy nehezen én is hozzájárultam a költségekhez, mert éjjel-nappal játszottunk. Voltak, akik szerencsések voltak abban a korszakban, a kultúrpolitikától minden elismerést megkaptak, ők ott voltak a televízióban éjjel-nappal, és folyamatosan a rádióban is. Ez most is valamilyen szinten így van. Egyeseket lehet hallani a rádióban, másokat nem. Hetvenéves vagyok, és még most sem igazán tudom, hogy ez az egész dolog hogy működik. Én soha életemben senkitől, sehol nem kértem, és nem kaptam semmit érdemtelenül. De úgy érzem, hogy végül is szerencsés vagyok, mert jó időben jókor lehettem zenész. Persze volt egy pár év, amikor nagy állóvíz volt itt Magyarországon zeneileg. Például, amikor hazajöttem külföldről.

• Nagy kontraszt lehetett, mivel beutaztad a világot.

Igen, beutaztam a világot, de nem ez a lényeg, hanem hogy jó dolgokat csináltunk, nagyon jó dolgokat. Persze a külföldi munkának, hogy kimentem, felvállaltam, belefogtam, ennek nyilvánvalóan anyagi okai is voltak, mert megszületett a kisfiam, Ákos. És amikor az ember már „felnőtt”, el kell tartania a családot, felelősséggel tartozik feléjük, és meg kell hoznia a döntést. Sokan mondták, hogy a Charlie vendéglátózott. Az azért más volt, csak a magyar szóhasználat volt ez. Az egy pódium volt, ahol felléptünk, egy kihívás egyben, mert nemcsak angolul kellett tudni énekelni, hanem beszélgetni is, hogy hiteles legyél, és hiteles is maradjál. Nekem borzasztó nagy szerencsém volt, mert egy olyan csapattal mentem ki, akik kitűnő dzsessz-zenészek voltak. Ezért nem is nagyon kellett próbálnunk. Minden le volt írva a kottába, s mivel azt ismertük, csak játszottunk. A vége felé már klubokban is felléptünk. Így amikor hazajöttünk, akkor már kicsit megalapoztam az életemet, hazahoztam egy kis pénzt. Vásároltam egy kocsit, egy Golf 1-est, az nagy boldogság volt. Akkor úgy gondoltam, hogy már itthon maradok. A Rock Színház is felkért Várkonyi Matyival, Miklós Tibivel. Várkonyi Matyival még előtte a Generálban játszottunk, ami egy zseniális zenekar volt. Talán még világkörüli turnénk is lehetett volna, de Tátrai Tibitől elvették az útlevelet. (Ez akkoriban könnyen megesett.)

Amikor 18-20 évesek voltunk, arra gondoltunk, hogy 30 éves korunkra már vége ennek az egész szakmának. Viszont már 18-20 évesen tisztában voltunk vele, hogy mit tudunk. Most is tudom, hogy mit tudunk. Még egy fontos dolog van, hogy a szakma is tisztában legyen azzal, hogy én ki vagyok. És elmondhatom, hogy szeretnek, a szakma is szeret, a közönség is szeret. Nagyon szerencsés vagyok, mert világsztárokkal és híres zenészekkel muzsikálhattam. Többekkel nagyon jóban is lettünk. A kezdetekben mi másoltuk ezeket az embereket. Így tanultunk meg zenélni. Nem népzenészek voltunk vagy táncdalénekesek, mi huligánok voltunk, és hosszú hajú rebellisek, de nagyon jó lelkű, tiszta emberek, az biztos. Rengeteget tanultunk, dolgoztunk – Mándokival is szoktunk erről beszélni. Ő még 16 évesen hozzánk járt a koncertünkre, és a Szíriusz zenekarhoz. De kiváltképp bennünket szeretett. 

• Visszakanyarodva igen változatos és tartalmas életutadra, valamit másként csinálnál, vagy jó volt így?

Szerintem Isten akarta így, hogy ilyen boldog, szomorú legyen az életem. Volt ebben minden. Ez így volt jó, ahogy volt. 

• Mi tesz boldoggá?

A zene maga. És, hogy jó zenész legyek, mert az még nem zenész vagy főleg művész, akit anyukája elküldött zenét tanulni. Füle is van hozzá, meg is tanulja, és az Opera harmadik vagy negyedik hegedűse lesz, és minden rendben van. De ez még nem jelenti azt, hogy zenész. Erre a dologra az menjen el, aki nem pénzért csinálja. Már negyvenéves is voltam, és valahogy még mindig nem értettem hozzá, hogyan kellene úgy csinálni, hogy több legyen a pénz, többet kérjünk. Ha több volt, akkor több volt, ha kevés, akkor elmentünk 60 forintért is játszani.

• És mi teszi zenésszé a zenészt?

Erre születni kell, úgy, ahogy minden másra. Futballistának is születni kell. 

• Honnan tudja valaki, hogy erre született? Előtted ez mikor vált világossá?

Szerintem, már amikor a balettintézetben voltam. Markó Ivánnal jutottunk be, ott voltam három-négy évig, és az az egész társaság indított el engem a művészi pályán. A balettintézetben játszott a Nebuló zenekar, köztük ott volt egy úriember, az egyik legjobb trombitás, Kristóf Gabi. Akkor szinte még gitárzene sem volt, dixielandzenét játszottak, Louis Armstrongot, Chris Barbert. Ez nagyon megfogott. Engem mindig az érdekes dolgok érdekeltek: 18 éves voltam, próbáltam úgy énekelni, mint Louis Armstrong, sőt mindenféle énekest próbáltam leutánozni. Miután kialakult a saját stílusom, akkor már másként akartam elénekelni a dalaikat, nem úgy, ahogy ők. Amikor kint voltam, akkor jöttem arra rá, hogy a rengeteg fellépés, a gyakorlat kihozza belőled a saját énedet. Elkezdtem énekelni egy dalt, és kigondoltam, hogy ma most ezt másképp fogom elénekelni. És megtapsolták. Amikor van lehetőséged kipróbálni önmagadat, és ezt meg mered tenni, az nagyon jó. És talán maga ez a hang is hozzájárult, nem tudom. 

• Tehát boldog vagy? Meg vagy elégedve az életeddel?

Igen, és most várom az év végét, nagyon várom. Most, hogy hetvenéves leszek, két nagy koncertet tervezünk. Az egyik a győri Audiban a születésnapomon, október 28-án lesz, majd december 29-én a szokásos, most már nem is tudom, hányadik Sport Aréna-beli koncert. Nagyon nehéz kiválasztani a vendégeket. Ilyenkor az ember mindig arra gondol, hogy kik voltak azok a zenészkollégák, akik még megmaradtak, akikkel jó volt együtt muzsikálni, mert szétzúztuk a színpadot, szétrohangáltuk magunkat. Ez egy nagyon hosszú történet volt.

A fiatalok közül ott lesz Tóth Vera, akit én nagyon szeretek. Olyan énekesnő, aki mintha már ötven éve énekelne, annyira benne van a szíve, és nem énekli túl a dolgokat. Amikor még fiatal voltam, nagyon nehéz dolgokat tanultam meg az éneklés szintjén, és azt meg is csináltam, de utána rájöttem, hogy néha a kevesebb, az több. És Verának van ehhez arányérzéke, ami zseniális. Aztán lesz a meglepetésvendég, akit még nem árulhatok el, ott lesz Mándoki a kislányával, aki énekesnőnek készül. És természetesen Tátrai Tibi is. Igen, ők lesznek az én vendégeim, és az én drága zenekarom. Az egyik taggal 1975 óta zenélünk együtt, ő a dobos a Generálból, a másik két úriemberrel 1980-tól. Két úriember, akik akkor csatlakoztak hozzánk, amikor megcsináltam a szólóalbumomat, László Attila és Lattmann Béla dzsessz-zenészek. Zseniális csapat. Mindenki igazi vérzenész, tehát nem a pénzért csinálják. Tanult zenészek. Velem vannak hosszú évek óta. Nagyon szeretek róluk beszélni. A szövegíróm Horváth Attila, akit Petőfi Sándornak szoktam nevezni. Szerintem jobb is, mint a költő, mert ha elolvasom a dalszövegeket, ezt érzem.

Október közepe felé kezdtünk el próbálni. Nálunk nincsenek hosszú hónapokig tartó próbák, mindenki tud mindent. Ahogy mondtam, profik. Inkább csak a vendégekkel kell foglalkozni, és össze kell állítani a műsort, hogy az méltó legyen a drága közönségnek, akik eljönnek. 

Dr. Szarvasházi Judit
főszerkesztő-gyógyszerész